Azt hiszem az övé számomra a legsokkosabb és ez a bejegyzés nem lesz poénos. Valahogy semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem és ma is sírtam az emlék miatt, ami nem épp felemelő.
Nehéz volt, már maga a terhesség is. Eleve dolgoztam, bár a 3. hónaptól táppénzre kerültem. Még a huszadik héten is, mikor vittem a 4 évest oviba, a bokorba öklendeztem és hánytam a buszmegálló mellett. Állandóan stresszeltek: magas vérnyomás, magas pulzus (néha 170, de amúgy jó volt), a 26. héten csináltak egy magzati szívultrahangot, ahol azt a diagnózist kaptam, hogy az egyik ere a szívecskéjének szélesebb (semmi baja Istennek hála), és aztán jött a 36. heti kenetvétel, ahol a teszt pozitív lett, streptococcus B fertőzést mutatott ki. Nem tudom honnan szedtem, de teljesen magamba roskadtam, úgy éreztem, mintha egy prosti lennék, aki mindenféle rühöt szedett össze és még a gyönyörűségét is veszélyezteti ezzel.
Így a vége befekvés lett, október 7.-én elfoglaltam kényelmetlen kórházi ágyamat. Blöe… Megbeszéltük az orvosommal, hogy megvárjuk a 10.-ét, akkor betöltöm a 37. hetet és indítás. Mivel a negyedik szülésem is indítás volt, nem féltem. Mit nekem mindenféle lötty, majd megint megszülök 4 óra alatt, aztán hepi lesz minden! Hát nem így történt…
Vasárnap este még megpróbáltak a teljesen zárt és egész magason lévő méhszájamba tuszkolni egy ballont, hogy nyíljak éjjel, de a fél órás procedúra alatt csak annyit értek el, hogy patakokban folyt a könnyem, és remegtem, mint a nyárfalevél. Nem jó egyáltalán a ballonfelhelyezés. Nem igaz, hogy nem érzünk semmit. Mert vállig bennem turkáltak, feszítettek, nyomtak és mikor jajgattam, akkor rám szóltak, mint egy gyerekre, hogy hagyjam abba.
Nem sikerült. Így másnap reggel 7-kor indultunk a szülőszobára, előtte fél 5-kor a beöntés és borotválás megvolt, legalább azon túlestem. A szülőszobán megkaptam a szülésznőm, aki egy végtelenül kedves nő volt, Szilvi, ha jól emlékszem. Bekötötte a rettegett branült, megvizsgált, elindult az oxytocin és elkezdtünk várni. Apa fél 9-re ért be. És vártunk. A fájások megindultak, de gyengék voltak. Mégis két percenként jöttek, és végig maradt is a két perces idő.
Éreztem, hogy Zsófi nem akar még kijönni, tudtam. Neki még jó volt odabenn, de csak az vigasztalt, hogy ez most muszáj, mert ha benn marad, akkor én, a saját anyja megfertőzöm, amibe bele is halhat. Édes gyönyörű kicsikém…
Elmúlt már dél is, nagyon fáradt voltam. Ha kaptam egy adagot, akkor erősödtek a fájások. De sokszor elmúlt. És én kezdtem feladni, mert nem készültem fel arra, hogy nem akarja a testem megszülni babácskát. Ahogy teltek az órák, egyre inkább elkeseredtem. Néha rám néztek, de mindig azt mondták, hogy semmi. Próbált az orvos burkot repeszteni, még az sem sikerült. A dárda mélyen bennem, ő könyökig, de annyira zárt volt a méhszáj a több liter oxi után is, hogy nem sikerült neki. Akkor azért már kezdtem percegetni a császár lehetőségét, valahogy úgy, hogy: mostazonnalcsászártakarokmertnembíromtovább… Ő mosolygott és nem engedett a terrornak. Hja kérem, nem ő feküdt ott.
Sokat álltam. Ha szülés előtt vagy még, akkor higgy nekem: megéri. Állj, amennyit csak tudsz. És délután 3 órakor, nem is a füleimmel, hanem az egész testemmel hallottam a kis pukkanást. Örömmel közöltem apával, aki ugyancsak kimerült volt már, hogy megrepedt a burok, amit ő úgy reagált le, mai napig homályos és felfoghatatlan ok miatt, hogy: biztos nem. Ő már csak tudja… Aztán megjelent az első kicsi csepp a földön, majd csepegve a többi, miközben a belépő orvos is konstatálta csepegő magzatvizemet. Aztán megint vártunk. Már csak fekve. Eltelt 4 óra, tudtam, hogy ovisomat a nagyobbik tesó már elhozta. Jött egy-két telefon is, érdeklődtek, de én már csak annyit tudtam uramnak hajtogatni, hogy tegye le a telefont, maradjon csöndben, fogja a kezem.
Öt óra, hat óra, hét óra… Sehol semmi. Szilvi néha megszadizott. Felnyúlva igyekezett kiengedni még több vizet. Fájt. Jajgattam. Nem bírtam. De olyan jó szívvel gondolok mégis rá, emberként bánt velem. De jött az esti váltás, Szilvi hazament és én megkaptam egy… egy… szőke nőt. Nem akarok más jelzőt írni rá. Majd megtudod miért. Megvizsgált, közölte 2 ujjnyi. De az a stílus… iszonyú megalázó volt, ahogy bánt velem. Doktoromtól kicsikartam egy ígéretet: ha tízig nem jön a baba, akkor császár. Ah, már csak 3 óra.
Fél 8-kor apának is indulni kellett, a családot etetni, és lefektetni. Mint egy kezdő, úgy mondta elszontyolodva (nem fogja látni kislánya születését), hogy ő azt hitte, mikor fél 9-re ideért, hogy 9-kor már túl leszünk rajta. Nevetni sem bírtam. Elköszöntünk egymástól és elment. Ahogy elment, elindult a buli. Ahogy kitette a lábát, én begörnyedve üvölteni kezdtem. Tényleg. Hangosan jajgattam, ugyanis az utolsó adag oxi, a tágítás, a burok repedés meghozta a hatását. A”kedves” szőke nő bejött néha, hogy csendesebben üvöltsek már, én meg levegőt sem kaptam. Megvizsgált újra és 4 ujjnyi volt, nemsokára szülünk mondattal megint ott hagyott. Én meg páni félelemben jajgattam tovább. Tudod mi volt az egyik legdurvább mondata ennek a nőnek? Panaszkodtam neki, hogy nagyon fáradt vagyok, mire ő: ha fáradt lenne, akkor jajgatni sem lenne ereje. Miközben úgy éreztem szétszakadok.
És akkor megéreztem fél 9 előtt. Messziről jött, nagyon belülről, nagyon távolról, de ott volt az érzés: kicsim megindult kifelé. És elkezdtem befelé figyelni, újra jött az az érzés, még nem túl erősen, de jött: elindult Zsófi. Bár fekve voltam, de a gerincem miatt alig bírtam mozogni. Ijesztő messzinek tűnt a nővérhívó, nem tudtam hogy fogom elérni és abban a pár pillanatban a totális magány és magára hagyatottság érzése kerített teljesen be. De a szőke nő szerencsére bejött, talán a rám kötözött ctg mutatta, hogy megváltoztak a fájások. Utasított, hogy lábakat szét, ennyi az utolsó tiszta emlékem. Éreztem, hogy jön a baba, akkor már csak magamra figyeltem, nagyban tojtam a szőke beszólásaira (mert hallottam minden szavát, csak nem érdekelt). Nem értette meg, hiába pampogott nekem, hogy a jobb lábam is tegyem fel a kengyelbe, hogy nem tudom emelni, végül az orvosom rakta fel. A tolófájások pedig jöttek becsülettel és én, ahogy szoktam, mikor már a kicsi fejecskéjének teteje kinn volt, én közöltem, hogy mégsem akarom, haza akarok menni. Azt hiszem, hogy egy jobb érzésű ember az ennyire rémült embert tudná empátiával kezelni. De ennek a szőke nőnek csak annyira futotta a benne lévő összes gúnnyal, hogy: ezzel már elkésett. Végül is a másiktól négyeskénél meg pofont kaptam, úgyhogy ez legalább testileg nem fájt.
Az utolsó nyomásnál csöppöm megszületett. Azonnal sírt, mit sírt, üvöltött. 🙂 A legjobb része következett: úgy, ahogy volt, mázasan, vizesen, lüktető köldökzsinórral a mellkasomra rakták. Gyönyörű volt. Csodaszép. Imádtam érezni. Nagyon nehezen nyugodott meg, de sikerült megnyugtatni.
Nem tartlak tovább fel. Szülés után is úgy beszélt velem a szőke, mint egy kutyával. Alámvágott pár betétet és durván közölte, hogy ne mozduljak, hogy ne legyen véres semmi. És mivel ez nem jött össze, ezért utána lecseszett. Mindegy. Elmúlt. Kedden lesz egy éve. 🙂
Annyira szeretem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: